Miért maradunk benne rossz kapcsolatokban?

változástól való félelem megakadályozhat valakit abban, hogy kilépjen egy nem jól működő kapcsolatból. Bár nem teszi boldoggá, de ismerős és megszokott, az újrakezdés pedig mindig bizonytalan. A szakítás érzelmileg mindenképpen megterhelő, és lehet rá számítani, hogy rengeteg lelki energiabefektetés fog kelleni ahhoz, hogy újrarendeződjön az élet. Vannak helyzetek, amikor nehéz vállalni ezt a fajta megterhelődést. Ráadásul a szakítással rengeteg más veszteség is ér minket: nem könnyű feladni a bejáratott közös szociális hálót, a közös barátokat, vagy a közös munkahelyet, a közös elfoglaltságokat.

rosszkapcs

Van, akinek egyenesen a párkapcsolata/házassága határozza meg az identitását, ezért elvesztésekor azt érezheti, hogy e nélkül nem tud tovább létezni, és nincs értelme az életének. Az egyedülléttől való félelem is lehet olyan erős, hogy nem merünk szakítani. Szeretnénk megúszni a szeparációs szorongás kínzó lelki fájdalmát, mely egy komolyabb kapcsolat befejezésével szinte természetesen együtt jár. Ennek egyik lehetséges feloldása, hogy egyik kapcsolatból a másikba zuhanunk, anélkül, hogy lezárnánk és elgyászolnánk az előző kapcsolatot, csak azért, hogy ne kelljen egyedül lenni.

Az önbizalomhiány is akadályt gördíthet az újrakezdés lehetősége elé. Ilyenkor a kapcsolat egy olyan menedékké válik, ahol már nem kell bizonyítanom, elfogadnak a hibáimmal együtt. Ha valaki komoly önbizalomhiánnyal rendelkezik, úgy érezheti nem fog mást találni: ?ki másnak kellenék én??. Ezt a partner ki is használhatja, és erősítheti is benne: ?ki más tudna szeretni téged rajtam kívül??.  

Van, aki saját bűntudata miatt nem tud kilépni egy kapcsolatból. Nem akarja megsebezni a másikat, vagy tévesen értelmezi a párkapcsolati feladatait, és úgy gondolja, hogy párja nélküle nem boldogulna, visszaesne az alkoholizmusba, vagy öngyilkos lenne.

Ha a származási családból erős tiltás érkezik: ?nem válhatsz el!? , akkor a boldogtalanság ellenére is hajlamosak vagyunk fenntartani a házasságot, és egyéb kerülőutakon keresni mindazt, ami hiányzik.

Bármilyen furcsa, de a harag vagy gyűlölet is erős összetartó erő lehet egy kapcsolatban. Bár rengeteg érzelmi energiát emészt fel, és a párok halálosan elfáradnak benne, sokszor mégsem vezet szétváláshoz. Miért? Mert az intenzív érzelmi csere, ami egy veszekedésben megtörténik, erős köteléket és paradox módon, de intimitást jelenthet két ember között.

A házastársak élethelyzete, a kapcsolati szituáció is befolyásolhatja, hogy éppen miért döntenek az együttmaradás mellett. Sokan agyerekek miatt nem válnak el, még akkor sem, ha az összetartó erőkből már nem sok maradt. Halogatják a válást, mert a gyermek éppen iskolát kezd vagy megvárják, amíg a gyerek le nem érettségizik. Az anyagi/pénzügyi függőség, a közös tulajdon kiszolgáltatottá teheti a házas feleket, főleg ha kicsik a gyerekek. Az anyagi függetlenség feladása könnyen megtörténik, hiszen ha hosszú távra tervezünk, akkor elkezdünk közösen gazdálkodni, közösen veszünk lakást: senki sem arra épít, hogy mi lesz, ha majd szétválunk. Nehezíti a helyzetet, ha a házaspár közös családi vállalkozást visz, hiszen ilyenkor a válást követően is együtt kellene dolgozniuk, vagy valakinek ki kell szállnia.

Mindezért a saját identitás erősítése nagyon fontos. Egy kapcsolatban csak akkor lehet valóban engem szeretni, ha van identitásom, vagyok valamilyen, akarok valamit. Ha az identitásunkat a párkapcsolat köré építjük, és feladjuk érte a számunkra fontos tevékenységeket és szerepeket, vagy csupán azzal azonosítjuk magunkat, akkor a szakítással valóban mindenünket elveszítjük.

Jogunk van a saját boldogságunkhoz! Sokunknak azonban nincsen ?engedélye? arra, hogy boldog legyen, ezért megelégszik azzal a helyzettel, amiben van, és emiatt nem lép ki egy rossz kapcsolatból. Kérjünk, vagy adjunk magunknak ?engedélyeket? arra, hogy boldogan élhessünk, akkor is, ha erről a családunk egészen mást gondol. El lehet válni, találhatunk jobbat, nem kell az életünket a gyerekek vagy a párunk boldogulása miatt feladnunk.

Ezeket az engedélyeket végső soron csak mi adhatjuk meg saját magunknak. Ami azért nehéz, mert ezek a gyermekkorból erednek. Arra van és nincs engedélyünk, amire szüleink implicit vagy direkt módon adtak vagy nem adtak. És bizony sokunk nem kapta meg az engedélyt a boldogságra, vagy arra, hogy önmaga lehessen (például mindig, amikor kifejezte valódi érzelmeit: félelmeit, vágyait, akkor letorkolták).

Vállaljuk tehát a felelősséget és a következményeket! Nem tölthetjük az életünket biztonsági játékot játszva. Fogadjuk el, hogy ha valamire ?igent? mondunk, akkor ez azt jelenti, hogy valami másra ?nemet? kell. Lesznek veszteségek: anyagi, szociális, érzelmi téren, de cserébe kapunk esélyt egy új és jobb életre.

Hozzászólások: