Mi történik majd halálunk után, ki őrzi majd emlékünket ezen a világon?

Nemrég költöztem be egy Pesti belvárosában fekvő lakásba, amit a volt tulaj halála után szinte azonnal kiadtak. Hatalmas, de elhanyagolt apartman, hátsó bejárattal.

Az örökösök nagyon távoli és láthatóan nagyon zsugori rokonok. Nem vittek el semmit, semmit sem tettek arrébb, semmit sem próbáltak maguknak megmenteni. Nagyon furcsa volt egy ilyen környezetben élni, semmihez sem hozzáérni az engedélyük nélkül, olyan volt az egész, mintha a lakás tulajdonosa csak lement volna a boltba kifliért.

Eleinte teljesen olyan érzésem volt, hogy visszatér, és ahogy meglát, rögtön emelt hangon megkérdezi: mi a fenét keresek én itt?! De, persze, senki sem jött. A televízió mellett egy gombolyag, különböző színű fonalakból sodort cérna, gombok egy üvegtálkában, színes kristálypoharak. Meglehetősen szépek, de látszott rajtuk, hogy használatban voltak, a volt tulaj, láthatóan, egészen gyakran fogyaszthatott belőle bort. Egy üveg mögötti fényképen egy külföldi lány, köpenyben és bojtos sapkában. A ruhásszekrényben rendezetten várják a telet a télikabátok, a hócsizmák. Minden szobában naptárak, asztali naptárak, lapos naptárak, olyanok, melyeket le lehet tépni, mindegyik az aktuális hónapot mutatja. Szemmel láthatóan a volt tulajdonos naptár-mániás volt. Nagyon nagy hangsúlyt fektetett az időre. A konyhai szekrényen be nem szedett vitaminok, láthatóan még sokáig tervezett élni, aki szedte őket. Semmilyen gyógyszer, a korábbi lakó nem volt beteg.

Az idős asszony egyedül élt a háromszobás lakásban, melynek csak az egyik szobáját használta. A fürdőszobában különböző macskasamponok. Mindenütt erős macskaszag. Itt a macskának királyi élete volt, az biztos, ugyanakkor a tulajdonos halála után azonnal kitették a szűrét a lakásból. És micsoda könyvtár! Egyáltalán nem mutatós, mert a könyvek lapjai szinte összeragadtak már, de a magasságuk és a színük szerint voltak összerendezve. Ráadásul a könyveket láthatóan forgatták is, a könyvtárat folyamatosan bővítették, egyértelműen a szórakoztatás és nem a sznobizmus volt a célja.

Ezenkívül sok-sok könyv a hajdani tulajdonos nagyapjáról. Vastag és még vastagabb könyvek, még a Bibliánál is vastagabbak, több nyelven. Mind arról szól, hogy a nagypapa milyen jelentős volt a világ számára, az ő zsenialitásáról és a világ népeinek hálájáról ezen tetteiért. És lám, itt vagyok én, aki szinte az utcáról toppant be, és ha lett volna kandalló, szívesen befűtöttem volna ezekkel az értéktelen fércművekkel. Akkor legalább lett volna valami hasznuk ezen a világon.

De mi maradt valójában ezen ember után? Igen, egy pesti lakás, melyet a rokonok kiadhatnak, és könnyen meglehet, hogy így többet az életben nem kell dolgozniuk.

Tisztán látszik, hogy mindaz, amiért valaki életében dolgozott, amit szépnek és jónak, értékesnek tartott, halála után mennyire nem bír semmilyen értékkel az örökösök számára. És bár lehetnek gyermekeim, de azoknak sem kellenek majd az én dolgaim. Mert hiszen nekik is megvan a sajátjuk.

Uram! Látod, hogy amit mi emberek ezen a világon értékesnek tartunk, azok tisztán materialista dolgok, melyek értéke valójában nulla. De a legértéktelenebbek talán mi magunk vagyunk…

Úgy tűnik, hogy ekkor értettem meg, hogy nem létezik halhatatlanság.

Ezután semmit sem fogok gyűjtögetni, mindig csak a távoli jövőre gondolni. Az életre egyébként sem lehet úgy felkészülni, hogy bebiztosítsuk magunkat a távoli jövőt illetően, ellenben napról napra lehet folyatni.

Állandóan spórolni teljesen felesleges, élni a mában kell és nem a jövőben. Már csak azért is, hogy legyen mire emlékeznünk, amikor már nem történik semmi érdekes velünk. Úgy gondolom rájöttem, mi lesz azután. Semmi…

Jönnek majd új emberek, akik eltapossák a nyomaidat, és főznek maguknak egy feketét a kotyogós kávéfőződben…

Forrás: bidista.com

You May Also Like...