Netbulvár

A fiú, aki bántotta a lányt.

Szép vagyok. Vagy szép voltam? Már nem látom ugyanazt a tükörben, ma már nem merek divatosan öltözködni. Amióta megtörtént azaz eset, amiről nem beszélünk itthon, nem vagyok ugyan az az ember. Nem érzem magam nőnek.

Sokan szerettek mindig is. A fiúk is, igen. De én nem szeretem őket, legalábbis nem úgy. Nem volt sok kapcsolatom, de még egyéjszakás kalandom se soha. Nem viselkedtem kihívóan és a történtek után nem is fogok, ebben biztos vagyok. Hogy mi történt?
Ő, akiről azt hittem, hogy szeret, nem egyszer ütött meg úgy, hogy másnap alig tudtam lábra állni? Aztán nem hagyott elmenni.
Tavaly nyáron ismertem meg, egy buliban. Magas, barna szemű, barna hajú fiú volt. Jófej, menő. Sok barátja és még több barátnője volt.
Odajött hozzám, amikor táncoltam. Egész éjjel együtt voltunk, de semmi nem történt.
Már másnap reggel megkeresett és délután találkoztunk. Azt hiszem, én már akkor beleszerettem.
Egy volt a gondolkodásmódunk, ugyanazt gondoltuk a világról. Nagy céljai voltak az életében, ahogy nekem is. Egyértelmű volt, hogy össze kell tartoznunk.
Az egész nyarat együtt töltöttük, bemutattuk egymást otthon, az ő szülei szerettek, az én szüleim szerették ők.
Szeptemberben már kettesben mentünk nyaralni. Egyik este bulizni mentünk, és a szórakozóhelyen odajött hozzám egy teljesen ismeretlen fiú. Beszélgetni kezdtünk, illetve próbáltam neki szépen elmagyarázni, hogy a barátommal vagyok itt és nem akarok tőle semmit. Amikor Ő meglátta, hogy egy fiúval beszélgetek, teljesen kifordult önmagából. Megszorította a kezemet és a elrángatott, majd fél órán keresztül üvöltözött velem, hogy miért viselkedem úgy, mint egy kurva.
Ebben a pillanatban kellett volna felállnom és elmennem, de egyrészt nem tudtam, volna hova menni, másrészt pedig egyszerű féltékenységi jelentnek gondoltam.
Minden folytatódott úgy, ahogy előtte volt, sőt napról-napról egyre jobban habarodtunk bele egymásba.
Nyaralásunkat követő időkben egyre többször volt féltékeny. Nem akarta, hogy a barátnőimmel legyek, rám szólt, hogy öltözzek át olvasta az üzeneteimet. Hiába próbáltam leállítani, kértem szépen, vagy csúnyán, könyörögtem, hogy bízzon bennem, semmi nem ért semmit.
Egyébként semmi baj nem volt a kapcsolatunkkal, amíg ott volt mellettem és fogta a kezem. Szilveszterkor történt, hogy egy nagyon jó barátommal beszélgetettem kettesben ? soha, semmi nem volt köztünk . Amikor bejött a szobába és meglátta, hogy mi történik, odajött hozzám és felpofozott. Sírva rohantam el, majd utánam jött, neki lökött egy kapunak, majd elment.
Utánam jöttek a barátaim és segítettek felállni? Nem akartam kórházba menni, pedig mind mondták, hogy tegyem meg, de tudtam, hogy ha megkérdezik mi történt, nem merem majd elmondani az igazat. Az alkoholra fogtam, bár tudom jól, az alkohol semmire nem mentség?
Megbocsátottam. Soha nem beszéltünk az esetről.
Egy hónap múlva egy csoporttársammal léptem ki az iskola kapuin, a barátom pedig ott állt az ajtó előtt egy csokor rózsával, hogy meglepjen. Meglátott, beszállt a kocsiba én pedig beültem mellé. A rózsákat végigkarcolta a kezemen. Folyt a vérem. Üvöltött velem. Ki akartam szállni, de nem engedte.
Hazavitt hozzá és ordított, hogy hogyan viselkedhetek így. Neki lökött az ajtónak, majd megtépte a hajam. Megrúgta a lábam és én szinte összeestem a fájdalomtól. Láttam a szemében, hogy nem tudja, mit tesz. Sírtam, zokogtam és egyik pillanatról a másikra kitisztult az agya és elment. Az ajtót azonban bezárta. Órákon keresztül voltam egyedül a lakásában, megőrültem a fájdalomtól és nem tudtam elmenni? Senkit nem mertem felhívni. Féltem.
Későn ért haza, hozott vacsorát, meg egy üveg pezsgőt és mintha semmi nem történt volna, odajött hozzám és át akart ölelni. Rákiabáltam, hogy most azonnal vigyen haza ? nem tudtam lábra állni.
Azt mondta, így nem mehetek. Bocsánatot kért, hogy nem akart bántani. Könnybe lábadtak a szemei és azt mondta, hogy az a baj, hogy túlságosan szeret és nem bírja elviselni, ha valaki mással lát.
Meddig számít mentségnek a szerelem?
Mi az a bűn, ami a szerelem szó súlya alatt még megbocsátható?
Hol van a határ a szerelem és az őrültség között?
Gyűlöltem és szerettem. Féltem tőle és rajongtam érte. Mert az érzés nem múlt el, amit iránta éreztem. Bármit tesz, soha nem is fog. Bolond vagyok? Tudom. De mégis az eszemre hallgattam.
Szakítottam vele. Sokáig keresett, sokáig könyörgött, hogy fogadjam vissza.
De én jobban szeretem az életemet annál, minthogy miatta tönkretegyem még egyszer.
Egy-két hónap eltelt, s ő alig keresett már, azt hittem, hogy elfelejtett.
Tévedtem.
Éjszaka volt, aludtam már, amikor máig se tudom, hogy hogyan, felriadtam és azt vettem észre, hogy becsukja a szobaajtómat. Fogalmam sem volt, hogy hogy jutott be. Sikítottam, de alig jött ki hang a számon. Ki volt sírva a szeme, de mégsem volt tiszta?
Azt mondta, hogy nem tud élni nélkülem, hogy öngyilkos lesz, ha nem jövök vele újra össze. Én kértem, hogy felejtsen el? Amint kiejtettem ezt a két szót, odajött az ágyam mellé, felemelte a kezét és csak ütött és ütött és már nem tudtam, hol vagyok.
Apukám bejött a szobába, az kizökkentette őt.
A rendőrség vitte el, engem pedig a mentő. Szerencsére nem okozott maradandó sérüléseket.
Évek óta nem hallottam felőle. Nem tudom, mi van vele.
Szerettem.
Szeretett.
Szerencsés vagyok, hogy túléltem. Rengeteg nő belehal a sérüléseibe, vagy nem kap időben segítséget, esetleg nem mer szólni senkinek, ahogy én sem mertem az elején.
Én itt vagyok és élek. Igaz, már nem vagyok ugyanaz, mint előtte, de mindennap hálát adok, hogy felkelhetek. Nem sokon múlott. Ha kevésbé vagyok erős, ha a szívemre hallgatok, vele maradtam volna és biztos vagyok benne, hogy akkor már nem lennék.
Szerelemes pedig azt hiszem soha többé nem leszek. Nem merek.