Édesanyám elment, egyik pillanatban még gyerek voltam, de mióta ő nincs, meg kellett értenem sok mindent!
Az anyám elment. Akkor tudtam meg mikor a munkahelyemre siettem, a feleségem közölte velem a rossz hírt. Hirtelen minden olyan szomorú lett, hazafelé tartok. A mentős orvos még ott van, ő állapította meg a halál beálltát. Részvétüket nyilvánítják, közben megérkeznek a rokonok.
A házban olyan csend van, hogy szinte fáj, mindenki suttogva beszél. Próbálok döntéseket hozni, a feltett kérdésekre válaszolni, de úgy érzem mintha mindez nem velem történne.
Utolsó nap, a pap megérkezett a temetőbe, a sírkőre felírják az anyám nevét és az életkorát. Mindenki imádkozik, majd lassan elhagyják a sírt, hihetetlen az egész.
A temetési szertartásnak vége, kint besötétedett a rokonok elmentek. A gyerekek csendben beszélgetnek, a feleségem rendet rak a konyhában, én pedig csak járkálok a lakásban, olyan érzésem van, mintha elfelejtettem volna egy fontos dolgot elvégezni.
Az anyám ágya felé pillantottam, szomorú érzés volt, a nap véget ért, holnap ismét egy új nap kezdődik.
Első nap az anyám nélkül, reggel munkába megyek, mindenki részvétet nyilvánít. Egy valaki olyan szavakat mondott amin nagyon elcsodálkoztam és meg lepett. ” Fogadd el a részvét nyilvánításokat és ne kezeld banális dologként, én most úgymond gratulálnék neked, felnőtt emberré váltál! ” Szinte nem is figyeltem oda, hogy az illető mit mond, spontán módon megköszöntem.
Este amikor hazaértem, vacsora után eszembe jutottak a hallott szavak, rá kellett jönnöm, hogy igaza van. Mostanáig az anyám gyermeke voltam, de most véget ért a gyerekkorom. Mostantól csak férj, apa és nagyapa leszek, már nincs aki azt mondja nekem, hogy fiam.
Mostanáig el sem gondolkodtam ezen a dolgon, okos felnőtt embernek gondoltam magam, nem is jutott az eszembe, hogy az anyám féltve figyeli az életemet, neki én mindig egy gyerek maradtam, ő volt az egyetlen személy, aki a legjobban szeretett engem.
Anyám örült a sikereimnek és sírt amikor nem mentek jól a dolgaim. Láthatatlan volt az életemben, nem kötekedett velem, néha kedvesen megkérdezte, hogy mennek a dolgaim. Amikor ideges és fáradt voltam röviden válaszoltam neki, máskor pedig elmondtam, hogy semmire nincs időm. Ö ilyenkor csak kedvesen azt válaszolta,” Jól van fiam, ne idegeskedj ennyit, meglátod, hogy minden jól alakul, ne legyél szomorú.” Az anyám megölelt, ilyenkor mindig megnyugodtam, ismét gyereknek éreztem magam, majd elmeséltem neki azt, hogy mi bánt.
Az anyáknak van egy fontos küldetésük, meg tudnak hallgatni. Miután megbeszéltem az anyámmal a dolgaimat, mindig megnyugodtam és jól éreztem magam. Most csak nézem az üres ágyát és rájövök arra, hogy már nem vagyok gyerek. Az anyám elment, csak ő mondta, hogy fiam, ő volt az aki megőrizte a gyerekkori kapcsolatunkat. Emlékszem amikor még szép és fiatal volt, kedvesen magához hívott, én pedig próbáltam szaladni felé.
Még most is hallom a hangját, “Itt az ideje, hogy hazagyere fiam.” Nagyon szomorú, a lakásban lévő tárgyak, rá emlékeztetnek. Lassan negyven napja, hogy felnőtté váltam, ismét jönnek a rokonok és a pap, hogy megemlékezzenek rólad.
Azt a szomorú napot sohasem felejtem el, azt mondják, hogy az idő begyógyít minden sebet. Lehet. Az anyám iránt érzett szeretet és a hiány nem fog begyógyulni, ő mindig velem lesz. Most már csak imádkozni tudok érted.
– Bocsásd meg anyám az összes tévedésemet, hibáimat és a rossz szavaimat. Hidd el nem akartalak megbántani, mindez csak gyerekkori makacsság volt. Tudom, hogy jót akartál nekem, de én nem értettem ezt a dolgot, nagyon bánom már. Bocsáss meg nekem, úgy ahogy gyerekkoromban is megbocsátottál, Isten veled!