GYEREKKORI ABÚZUS SZIMBOLIKUS ÚJRAÉLÉSE A PÁRKAPCSOLATBAN

A trauma nem múló jelene

Amíg egy felnőttkori trauma már a kifejlett személyiséget érinti, addig a gyerekkorban elszenvedett traumák, pláne, ha hosszan tartó vagy ismétlődő traumáról van szó, maguk formálják a személyiséget. A gyerekkori abúzusnak, bántalmazásnak sok formája van: az érzelmitől, a fizikain át a szexuálisig, és a legtöbb esetben családon belül történik. Minél tovább fennáll az abuzív kapcsolat, a gyerekek személyisége annál inkább deformálódik (lásd Judith Herman: Trauma és gyógyulás c. könyve).

Jerry-Uelsmann-uelsmann.net_

A gyerkek, mivel fizikailag nem tudnak védekezni, az elviselhetetlen valóság elől nem képesek menekülni, a lelkükben kell megváltoztatniuk azt. Ehhez egyszerre kell nagyon kreatív és destruktív reakciókat kifejleszteniük. Meg kell találniuk a módját, hogy megőrizzék a megbízhatatlan emberekbe, sokszor a szüleikbe, vagy közeli családtagjaikba vetett bizalmat, így olyan patologikus kötődésalakulhat ki, amelynek megtartásáért jólétük, akár életük árán is küzdenek.

Hiszen olyan gondozókkal kell elsődleges kötődést kialakítaniuk, akik vagy bántalamzzák vagy elhanyagolják őket, megbízhatatlanok, nem biztonságosak, tehetetlenek vagy kegyetlenek. Olyan környzetben kell a testi, érzelmi önszabályozás képességét kifejleszteniük, amelyben testükkel is a bántalmazó rendelkezik (megveri, szexuálisan visszaél vele, nem kap enni). Olyan környezetben kell kezdeményezőkészséget kialakítaniuk, ahol azt követelik tőluk, hogy akaratukat teljes mértékben alávessék valakinek. Olyan környezetben kell intimitásra való képességet kialakítaniuk, ahol minden intim kapcsolat romlott.

Az állandó veszély légköréhez csak állandó készenléti állapottal lehet alkalmazkodni, így a traumán átesett emberek folyamatos fiziológiai készenléti állapotba kerülhetnek, nem tudva megkülönböztetni a veszélyes és ártalmatlan jelzéseket.

Ahhoz, hogy egy abuzált gyerek megőrízze szüleibe vetett hitét, el kell vetnie a legkézenfekvőbb következtetést: hogy a szülei a hibásak. Bármire képes, hogy olyan magyarázatot alkosson, amely felmenti szüleit, a bántalmazást akár ki is zárja a tudatából és az emlékezetéből. Felnőttként ez a disszociatív védekezési stílus is tovább nehezíti a veszély felismerését. Illetve az akár tudattalan vágy, hogy újraélje és legyőzze a veszélyhelyzetet (avagy az ismétlési kényszer), sokszor csak azt eredményezi, hogy ismételten újrajátssza a bántalmazást, és felnőttként újra áldozattá válik. Ennek az is az oka, hogy a fentiek miatt sokszor nehezen képesek magukat aktív cselekvéssel megvédeni, hiszen azt tanulták meg, hogy semmit nem tudnak tenni, hogy befolyásolják a történéseket, így például elképzelhetetlen, hogy nemet mondjanak a partnernek vagy bármilyen ?tekintélynek?.

Az abuzált gyerekek azt a magyarázatot találják, hogy ők a rosszak, ami lehetővé teszi, hogy megőrízzék értelem-, remény- és hatalomérzetétüket. Hiszen, ha ők rosszak, akkor megpróbálhatnak jó lenni, tehát van esélyük, hogy változtassanak a dolgokon. Mágikus vagy racioanlizáló hit él bennük, hogy valamilyen módon felelősek a bántalamzó cselekedeteiért. Később nagyon nehezen tudják feloldozni magukat a felelősség alól, és a bűntudat állandóan velük marad. Egész identitásuk a mélységes belő rosszaségérzet köré fog szerveződni.

Az ilyen múlttal bíró felnőtt életében le lesznek osztva a szerepek: valaki vagy bántalmazó, vagy segítő, vagy passzív szemlélő. Elég a legkisebb hiba, hogy egyikből a másikba csússzon a másik. Ha a pár egyik tagja feldolgozatlan gyerekkori abúzustörténetet cipel, a kapcsolatában nagy valószínűséggel újra fogja élni azt. Hiszen a trauma nem feldolgozott múltja nem tud múlttá, sima emlékké, tapasztalattá válni, hanem átszínezi a világ és az emberi kapcsolatok tapasztalatát a túlélő számára.

A fentiek értelmében tehát az egykori áldozat

  • nem tudatos döntéssel, akaratán kívül, de kiosztja a szerepeket: a partner megmentőből könnyen abuzerré válhat
  • nehezen fér hozzá érzelmi állapotaihoz, hiszen disszociatív munkamódokkal dolgozik
  • az állandó bűntudat és öngyűlölet megakadályozza a valódi partneri intimitás kialakítását
  • nem tudja magát megvédeni, újra és újra az abúzus történetében találja magát
  • nehezen képes biztonságosan kötődni, és nehezen birkózik az intimitással, hiszen neki az intimitás össze van kapcsolva, be van szennyezve az abúzussal

Az abúzussal élő felnőtt párja nagyon egyedül érzi magát a kapcsolatban. Azt éli meg, hogy a másik nincs jelen, érzelmileg hozzáférhetetlen, nem bízik benne, a legkisebb dolog is elég, hogy ellene forduljon. Szélsőséges hangulatingadozásokat kell elviselnie: a jeges elutasítástól, szélsőséges ragoszkodáson át az ádáz dühig.

terápia sokat segíthet: a terapeutával való teherbíró kapcsolatban, a terápiás tér védett közegében feldolgozzák, ?megírják?: segítő és páciens a trauma történetét, ezáltal integrálják az identitásba, hogy ne egy megemészthetetlen, idegen elemként kelljen hurcolni, hanem fájdalmas mivoltában is építeni tudja azt, aki vagyok,tapasztalatként birtokoljam, ne pedig bebörtönözzön a trauma emléke.

Ehhez az egyik legfontosabb út, hogy a trauma történetét az áldozat hosszú munkával létrehozza, összerakja, elmondja, beilleszti élete történetébe. Ezzel az aktussal válik áldozatból ágenssé: mert bár a szörnyűséget, amit tettek vele, ő csupán elszenvedte, de a történetet, amelyben értelmezi és beilleszti élete történetébe, ő írja, ő a szerzője. Ezzel szimbolikusan visszaveszi az ágenciát: a hatóképességet, a kontrollt, a szerzőséget saját élete felet.

Ez egy szimbolikus jóvátételi folyamat is egyben, amely a jóvátétel egyetlen lélektanilag lehetséges formája, hiszen nem lehet meg nem történtté tenni a múltat. Az értelemadáson keresztül azonban a traumatikus múltat a magunk számára jóvá, azaz érthetővé, uralhatóvá: sajáttá tehetjük.

Hozzászólások: