Anya kerestél már elég pénzt ahhoz, hogy egy új gyerekkort vegyél nekem?

Amikor 4 éves voltam te és apa eldöntöttétek, hogy külföldre mentek dolgozni azért, hogy több pénzt keressetek és nekem mindenem meglegyen.

Engem senki sem kérdezett meg arról, hogy mit szeretnék jobban, pénzt vagy azt, hogy anyám és apám mellettem legyen. Tudom akkor még kicsi voltam, de mégis tudtam azt, hogy mi az értékesebb az életben…

Az első iskolai napon 6 éves koromban a nagymamám kísért az iskolába, te pedig velem voltál 2 percet, telefonon keresztül. A tanítónéni két hétig kért engem, hogy ne sírjak, hanem inkább játsszak az osztálytársaimmal. Szünetben odajött hozzám, megsimogatta a fejemet, megfogta a kezemet és próbált elmozdítani a padomból, én ismét sírni kezdtem, majd nagy nehezen erőt gyűjtöttem és elmondtam, hogy miért nem megyek ki szünetben:
– Anya azt mondta, hogy legyek jó és szófogadó az iskolában, mert másképp nem tér vissza hozzám.

A tanítónéni rám mosolygott, az ölébe ültetett és azt mondta, hogy te csak vicceltél, amikor ezt mondtad. Én elmondtam, hogy nem tudom mikor viccelsz és mikor beszélsz komolyan, mert nem nagyon ismerlek. A tanítónéni ekkor már nem mosolygott, hanem kicsordult a könny a szeméből, én pedig megijedtem, azt hittem, hogy megbántottam őt és te ezért nem fogsz visszatérni hozzám.

Sokáig féltem anya, nem számított, hogy az emberek mennyire jók voltak hozzám. Amikor a többi gyerek veszekedett egymással, a vita végén mindig az hangzott el, hogy megmondalak apukámnak. Több alkalommal is feltettem azt a kérdést magamnak, hogy vajon én mit mondanék?

Nem volt szükség erre, mert a gyerekek sajnáltak engem és meg is védtek. Zsolti, az osztálytársam azt mondta, ha szeretném, akkor megkéri az anyukáját arra, hogy legyen az én anyukám is, csak ne sírjak tovább.

Mire negyedik osztályos lettem már megszoktam, hogy virtuális szüleim vannak, igen tudtam azt, hogy mit jelent a virtuális, mert a ti pénzetekből volt számítógépem, táblagépem és telefonom is. Mindegyiket tudtam használni azért, hogy veletek beszélhessek. Amikor a nőnapi üdvözlőlapokat készítettük, a tanítónéni megszólított mert a virágok amit rajzoltam csúnyák voltak, azt mondta inkább készítsek egy másikat. Erre én nagyon nyersen azt válaszoltam, hogy mindegy, hogyan néz ki a virág, mert te úgyis csak fotón látod és nem fogod meg.

A születésnapi tortáim fotók voltak, a virágok is fotók voltak és te is az voltál anya!
9 éves voltam amikor ismét találkoztam veletek, utánam jöttetek, mert megkaptátok az állampolgárságot. Emlékszem akkor azt kérdezted tőlem, hogy miért nem ölellek meg, én pedig hallgattam. Azt mondtad, hogy kissé szégyellős vagyok, nagyon hiányoztam neked, melegebb fogadtatást vártál tőlem.

Nem voltam szégyellős, csak egyszerűen nem voltam hozzászokva, hogy idegeneket ölelgessek.

Voltak olyan éjszakák amikor rosszat álmodtam, ilyenkor semmit sem szerettem volna jobban mint azt, hogy hozzád bújjak és elmúljon a félelmem. Annyiszor megadtam volna bármit azért, hogy megölelhesselek, de az idő múlásával rájöttem, hogy az ölelések nem nekem valók.

Közben felnőttem, 18 éves koromban autót és lakást vettetek nekem és büszkék voltatok arra, hogy ezért dolgoztatok.

Már abban a korban vagyok amikor a legtöbb fiúnak barátnője van, én pedig egyedül vagyok, azért mert nem tudom, hogyan kell megölelnem egy nőt. Egyedül vagyok és elszaladok a szerelem elől, mert félek, rettegek attól, hogy akit szeretek újra elhagy.

19 éves vagyok, úgy gondoltam, hogy elmondom neked albérletbe költöztem, amit az én pénzemből fizetek és metróval járok. Nem akarok olyan dolgokat használni amelyek elvették tőlem azt az örömöt, hogy családban élhessek. 19 évesen is ugyanúgy mint 4 évesen azt mondom, hogy a pénz sohasem fogja megtöltetni az ürességet a lelkemben. Anya nincs az a pénz, amely helyettesít téged… sajnos!